Vissza a jövőbe, illetve vidékre

Folyamatos pihenés és alvás, madárcsicsergéssel kezdődő reggelek és függőágyban töltött csillagos éjszakák. Ekkor még nem tudtam, hogy hol is vagyok pontosan, hisz szinte „véletlenül” költöztem a kis vidéki településre, azt pedig nem is sejtettem, hogy ez a lépés alapjaiban fogja megváltoztatni az életemet. Közel húszöt év, szinte csakis és kizárólag városban, nagyon sokat külföldön töltött év, irigylésre méltóan felépített marketinges és közgazdász karrier, valamint néhány sikeresen túlvészelt egészségügyi probléma volt a hátam mögött, amit ki szerettem volna pihenni.

A friss levegőtől, és a természet apró, finom rezdüléseitől lelazult állapotomból akkor eszméletem fel, amikor második alkalommal mentem el a helyi henteshez. Többen voltak az üzletben, amikor beléptem és nagy meglepetésemre nem csak, hogy mindenki kedvesen üdvözölt, de a bajszos hentes megkérdezte, hogy ízlett-e a korábban vásárolt termék és kérek-e belőle, esetleg megkóstoltathat-e velem valami másik terméket.

Ekkor egy pillanatra megállt az idő és kimerevedett a kép. Egyik leggyakrabban használt mondásom, hogy „mindent is láttam már”, de ez a helyzet váratlanul érintett. Fél életemet nagyvárosok belső kerületeiben töltöttem, jzól szituált, magasan kvalifikált emberek társaságában és bár gondosan megválogattam az élelmiszer beszerzési forrásaimat, olyan még soha nem fordult elő velem, hogy valahol fejben tartották volna számon a korábbi vásárlásaimat, esetleg érdeklődtek volna, arról, hogy a termék ízlett-e, vagy sem. Később, a többi helyi üzletben is hasonló dolgokat tapasztaltam, így tudatosult, hogy igen, itt mindenki köszön mindenkinek, sőt, az emberek megállnak és beszélgetnek, esetleg integetnek egymásnak. Korábban, a lakóparkokban, ahol életem, egyik, másik szomszéd még az üdvözlést is zaklatásnak vette, az udvaron játszó gyerekek mellett üldögélő szülők pedig előszeretettel tartottak kellő távolságot egymástól.

A középkorban azt mondták, hogy a városi élet szabaddá tesz, ma azt mondhatjuk, hogy az egykor „jobb élet” reményével kecsegtető városi lét leszoktat az emberi jólétről és megbetegít. A fogyasztói társadalom uralta városokban mindig, mindenki, 24 órában rohan, szívja magába a szennyezet levegőt, feladatokat old meg, ügyeket intéz, Google naptárban szervezi az életét, programokon vesz részt,  zakatol az agya, és ha véletlenül nem lenne, akkor kreál magának problémákat, amihez jó barátja az egész életét átszövő internet és média. Mindennek pedig közvetlen velejárója a városlakók körében nagy arányban jelentkező szív- és érrendszeri megbetegedés, a hátfájás, a daganatos megbetegedés, vagy a depresszió és a kényszerképzet, hogy az ember egyedül van, és nincs lehetősége az életén változtatni.

Vidéken ez másként van. Az első, valószínűleg legnagyobb kihívás, amivel a vidékre költözőnek szembe kell néznie az az, hogy itt az emberek figyelnek egymásra. Az idegen emberre először azért, hogy megismerjék, később már azért, mert a közösség részéve fogadták. Az emberek nem csak az utcán, az üzletekben és a helyi piacon találkoznak egymással, hanem összejárnak, egymás szemébe nézve beszélgetnek, közös programokat szerveznek, közösséget építenek. Összetartanak és segítik egymást a mindennapokban. Mindig, minden fontos dologra van ember, hisz élő kapcsolatok mentén létezik a közösség. Nem probléma, ha bemerevednek például a szokásos beszerzési források és szolgáltatások, vidéken akkor is lehet szerezni ennivalót, tojást, zöldséget, gyümölcsöt, vannak iparosok és kézművesek, mindenhez értő ezermesterek.

Bár a városból nézve tűnhet úgy, hogy a vidéken megáll az élet, valójában itt van csak igazán, annyi különbséggel, hogy itt nem feltétlenül és kizárólag pénzben & csillogásban mérik az életet. Vidéken visszaszorul az elmélet, értelmüket vesztik a tökéletes körmondatokká formált szakkifejezések, semmit sem ér az utóbbi időben oly divatos arrogancia, helyette a praktikum, a gyakorlat a „vizsgán” való teljesítés mérhető eredményei. Nincs rizsázás, az számít, hogy ki, mit és hogyan tesz a közös asztalra.

Vidéken a természet határozza meg az élet ritmusát és menetét, amiből fakadóan vannak jól tervezhető és váratlan események. Itt nem lehet elmismásolni a dolgokat, a városi passzív életet aktívra kell cserélni. A változás a természet része, így vidékre költözve a változás elkerülhetetlen. Tűnhet úgy, hogy a nyomás kívülről érkezik, de a lényeges történések belülről kiindulva zajlanak le. Egyéni döntés az, hogy ki miként reagál a történésekre, de nagyon fontos, hogy senki sincs egyedül. A fél világot ismerő emberként itt éreztem életemben először, úgy igazán, hogy tartozom valahová. A vidéki közösségbe beintegrálódva, hétköznapi emberi értékekkel gyarapodva, olyan támogatást érezhetek a vállam mögött, amellyel minden nehézség bizonyosan leküzdhető. A vidéki bizalmi hálónak olyan sűrű a szövése, ami nem egyszerűen csak megtart, hanem lehetővé is teszi, hogy az ember ruganyosan mozogjon fejben, szívben és testben egyaránt.

Jelenlét, figyelem, összeszedettség – valójában csak ezek szükséglelteknek a vidéki jóléthez, a működőképes dolgok és kapcsolatok megalkotásához, megértéséhez és működtetéséhez. Fontos a tervezés, hisz a ritmusváltáshoz, új szokások kialakításához idő szükségeltetik, ami (nem csak) a különc embereknek jó kis önlegyőzős, személyiségfejlesztős gyakorlat.  Amennyiben sikerül, minőségi átalakulás megy végbe, amelynek eredményeként az ember képes megtalálni azt az optimumot, ahol valódi egyensúlyt tud elérni és a legtöbbet kihozni az élet kínálta lehetőségekből.